Aki evészavarral küzd vagy évek óta fogyókúrázik, annak valószínűleg ismerős lesz a „food noise” fogalma. Magyarul talán folyamatos ételen való agyalásnak lehetne fordítani (ha van jobb kifejezésed, köszönöm, ha megosztod).
De mi is ez?
Természetesen leírhatom ide a hivatalos definíciót is, ami kb. ez:
„Egy ismétlődő, tolakodó, rögeszmés belső beszéd (monológ) az étellel kapcsolatban (mit, mikor, mennyit ehetek, miben hány kalória van stb). Az ezzel kapcsolatos gondolatok megterhelőek a kliens számára, számos negatív érzelemmel (bűntudat, szégyen), gondolattal (folyamatos sóvárgás bizonyos ételek után) és viselkedéssel (pl. falás) kapcsolódnak össze.
Na de valójában miről is szól ez?
Talán a klienseim példáján tudnám ezt jól leírni azoknak, akik nem értik mi ez, de szeretnék jobban megérteni (mert mondjuk egy hozzátartozójuk evészavarral küzd).
A tegnapi alkalommal az egyik kliensem elmesélte, hogy egy baráti beszélgetés során egy barátnője csak úgy, mellékesen megemlítette, hogy valami olyan finomat evett, hogy még repetázott is belőle.
Csak így, egyszerűen.
Megkívánta, megette és ment tovább.
És ekkor felmerült a kliensemben, hogy „Hát akkor lehet így is?” ;”Van, akinek csak ez ennyi?”. Borzasztó irigységet és elkeseredettséget élt át aznap este, amikor hazament erről a baráti találkozóról.
Neki már évek óta nem volt ilyen.
Mindennap ezer és ezer gondolat fut át a fején. „Mit egyek ma?; „Ezt megehetem?”; Mikor ehetem meg?”; „Eleget mozogtam ma már ahhoz, hogy megérdemeljem ezt az ételt?”. És ezek a folyamatos gondolatok már évek óta, nap, mint nap ott vannak a fejében, elveszik az energiáját, jókedvét, lendületét, háttérbe szorítják más életcéljait.
Vagy, a mai alkalommal egy másik kliensem osztotta meg a következőt.
Elment vásárolni, megvette a megszokott „biztonságos” ételeket és nagyon megkívánt egy croissant. Kb. 40 percet dilemmázott azon, hogy ő ezt megteheti-e? Megérdemli-e? Ha megeszi, mit kell tennie cserébe (sportolni, kihagyni étkezést). Amikor ismét, hosszas gondolkodás után odament a péksüteményekhez, jött egy pár, meglátták a croissant. Az egyikük megkérdezte, hogy „Vegyünk?”, a másik csak lazán odavetette, hogy „Hát persze, hozz vagy hármat!”. A kliensem óriási feszültséget és önmaga elleni dühöt, mélységes fáradtságot élt át, hogy ez Másnak miért megy csak így? Ilyen lazán? Hány évet, mennyi időt és energiát pazarolt már el az életéből az evészavarra? Van ebből kiút vagy így fog telni az egész élete? Miért nem tud ilyen könnyedén dönteni? Miért ennyire terhelt az életének ez a területe?
Ezek a gondolatok borzasztó béklyót jelentenek annak, aki átéli ezeket. Nap, mint nap, akár éveken át. A legtöbb evészavarral küzdő kliensem azt fogalmazza meg célnak, hogy csak ne lenne már ez az örökös kérdés, gyötrelem, agyalás, ez a merev kontroll. Ami biztonságot is ad, de rettenetesen el is távolítja őt minden mástól, ami fontos lenne még az életben. Hogy bárcsak laza és könnyed tudna lenni az életének ezen a fontos területén.
Most ezzel a rövid bejegyzéssel csak az volt a célom, hogy közelebb hozzam azokhoz a témát, akik nehezen értik meg az evészavarok nehézségét és összetettségét és persze azokhoz is, akik érintettek a témában és azt érzik, hogy egyedül csak ők küzdenek ilyen kihívásokkal.
Ha van ezzel kapcsolatban gondolatod, véleményed, köszönöm, ha megírod nekem vagy ha úgy gondolod valakinek hasznos lehet, megosztod ezt a bejegyzést
